Szövetkezeti Kutató Intézet

 

Átemelt tartalmak

 

Státus és arculat-váltás kényszere a szövetkezésben

Az európai országok egy részében a szövetkezetek sorsában: esélyeikben (átalakulásukban) a hatalom magatartása választóvonalként mutatkozott meg az elmúlt két évtizedben. Leegyszerűsítve, a jelenséget: Nyugat-Európában a folyamatosság, Kelet-Európában ( a rendszerváltást követő átrendeződés következtében) a szövetkezetek átgondolatlan (következményekkel nem számoló) szabályozása volt a jellemző. E tekintetben a szóban forgó országok csoportjában belül is jelentős eltérések mutatkoztak. Egyes országokban romboló szándék, másokban legalább a kiszámítható tűrés jellemezte a helyzetet. A hazai viszonyok között a kettő közötti ellentmondásos keveredés volt a jellemző.

A szövetkezeti mozgalomnak, különösen a szövetkezetek beszerző-értékesítő és fogyasztási, valamint pénzintézeti típusainak mind a kis-, és a középiparban, mind pedig a kereskedelmi, a szolgáltató iparban, leginkább pedig a mezőgazdaságban komoly hagyományai vannak a fejlett nyugat-európai államokban. Ennek ellenére (a globalizálódó és az egyre élesedő gazdasági verseny nyomása következtében) defenzív, védekező helyzetbe szorultak. Kivédési stratégiaként, általában szövetkezeti részvénytársaságként működve, igyekeznek asszimilálódni a nagyvállalatok kereskedelmi társasági formáihoz, miközben szövetkezeti jellegük teljesen kiüresedik. A létért való közdelem a szövetkezeti hagyományok feladásával összefonódott. Ez a folyamat zajlott le, s tart még ma is. A szövetkezeti részvénytársaságot alapító beszerző-értékesítő, sőt fogyasztásiként is működő tagszövetkezetek csak névlegesen maradtak fenn. Tevékenységük egyre növekvő mértékben csupán a tagok nyilvántartására szorítkozik és helyettük a tagoktól történő termékfelvásárlást és termékeladást egyre inkább szövetkezeti részvénytársaság végzi. Ma már a kereskedelemben, vagyis a konzumációban a szövetkezeti részvénytársaságok:

• a tőketársaságok üzletláncaihoz hasonló üzletláncolatokat alakítva működnek, megindult eme szövetkezeti üzletláncolatok határokat átívelő módozatainak a kialakulása;

• azok a szövetkezetek is, amelyek az integrációnak nem ezt a formáját választották, tagszövetkezetként megtartva legalább formális jogi függetlenségüket, de azt valójában feladva (egyesüléssel, másképpen fogalmazva összeolvadással) új, nagyméretű szövetkezetet alapítanak, olyat, mint a szövetkezeti óriásvállalatok, ezzel együtt szintén kiüresítik szövetkezeti jellegüket.

Mindkét változatban általános jelenség, hogy a szövetkezeti elveket és jelleget őrző vezetés egyre erőteljesebb mértékben háttérbe szorult és került előtérbe a szigorú Bentham-i hasznossági elveket valló menedzseri vezetés. Ez a menedzseri vezetés, ellentétben a tagsági vezetéssel, a szövetkezet, illetve a szövetkezeti részvénytársaság saját nyereségére és annak minél nagyobb arányú megtartására, nem pedig a nyereség többségének a tagok és a tagszövetkezetek részére történő visszaosztására törekszik. Mögötte a jövedelemtömeg csökkenése, a megmaradás vágya, a fejlődés öröme és kényszere áll. Eme óriásszövetkezetek és szövetkezeti részvénytársaságok esetében a személyes tagi közreműködést honoráló vásárlási és az értékesítési visszatérítés ezért egészen kis összegekre zsugorodva formálissá vált. Az ilyen visszatérítést (vásárlócsábító és megtartó fogásként) a nem szövetkezeti tag vásárlókra, üzletfelekre is kiterjesztették. Ugyanakkor a vásárlási visszatérítésnek e formáját a nem szövetkezeti jellegű áruházláncok is átvették. Így a vásárlási visszatérítés ma már általános üzleti fogás, vagyis elvesztette speciális szövetkezeti intézményi jellegét.

A személyes tagi közreműködés elve leginkább csak a munkaszövetkezeteknél ismeretes, amelyek pedig egyre kevesebb területen és egyre kisebb számban működnek. A gazdaságilag fejlett nyugat-európai polgári államokban a mezőgazdaság terén túlnyomóan az egyéni-családi tag-gazdaságokat átfogó és integráló beszerző-értékesítő szövetkezetek és az egyéni-tagi gazdaságok pénzügyi stabilitását elősegítő szövetkezeti hitelintézetek, valamint gépkiszolgáló szövetkezetek működnek munkaviszonyban álló személyzettel. A hazai szövetkezést is orientálja az, miszerint munkaszövetkezetek Nyugat-Európa mezőgazdaságában csak a kevésbé fejlett országokban és országrészekben működnek, mint amilyen Görögország, Portugália, Dél-Olaszország és Spanyolország egyes régiói.

Az iparosok beszerző és értékesítő szövetkezeteinek a helyzete Nyugat-Európában is megingott, tekintettel arra, hogy a javító-szolgáltató ipar, valamint a kézművesség egyre erőteljesebb mértékben kiszorulóban van a tömegtermelés és a használati tárgyakat gyorsan újra cserélő fogyasztói magatartás következtében. A turisztika tömegméretűvé válásával azonban jelentősen megnőtt a kereslet a népművészeti és az adott helyre, vidékre jellemző emléktárgyak iránt. Ezen a vonalon a kisiparnak és ezen keresztül a kisipari-népművészeti beszerző-értékesítő szövetkezetek előtt a faluturizmus propagálása következtében megnyílt a kibontakozódás lehetősége.

A beszerző-értékesítő ipari szövetkezeti forma mellett a kisipari-népművészeti ágazatban a munkaszövetkezeti szerveződés is fellendülhet. Ezzel összefüggésben figyelmet érdemelnek a gyáripari munkaszövetkezetek. Ezeknek azon formái, amelyek azáltal jöttek létre az 1980-as évek Franciaországában, hogy a tőke üzembezárásokat végrehajtva kivonulni akart egy-egy iparágból, az akkori szocialista kormányzat a többnyire szintén szocialista településvezetéssel közösen jelentős állami és önkormányzati szubvencióval, kiegészítve a Mutuel Szövetkezeti Pénzintézeti Hálózattól felvett hosszúlejáratú kis kamatozású kölcsönnel, a munkavállalói kollektíva meg tudta venni a bezárásra ítélt gyárat, amelyet a munkahelyi kollektíva önigazgatási formában működtetett tovább. Így sikerült munkahelyeket megmenteni és megőrizni szövetkezeti alapon.

Ez sajnos ma már a globalizálódó neokonzervatív piacgazdasági szemlélet következtében Franciaországban sem működik, holott annak idején a német és az osztrák szociáldemokrata párti és alternatív irányultságú közgazdászok, szociológusok szerették volna a német nyelvterületen is elterjeszteni. Sőt, Németországban, amikor az 1991. évi újraegyesítés bekövetkezett, a volt NDK állami vállalatainak kezelését átvevő "Treuhand" megalakult, annak nem sokkal a megalakulás után elhalálozott elnöke a kelet-német vállalatokat részben hosszúlejáratú kölcsönnyújtással, valamint visszatérítendő, részben vissza nem térítendő szubvencióval úgy akarta nyereségessé tenni, hogy a dolgozói kollektíva tulajdonába adta volna. Az elképzelés az volt, hogy e vállalatok dolgozói kollektívája, saját egzisztenciája jól felfogott érdekében, reorganizálva nyereségessé teszi a vállalatot.

E koncepciót azonban csakhamar felváltotta a "Treuhand" által életképesnek ítélt vállalatok értékesítése, az életképtelennek tűnőknek pedig gyors felszámolása, amiből fakadó munkanélküliség ma már hatványozottan érezteti hatását. Ez a gazdaságpolitika már 1993-ban magalapozott kritikát váltott ki a Német Szövetségi Köztársaság közgazdászainak egy jelentős körében, kimutatták, hogy míg Sziléziának a német oldalra eső területein a fémfeldolgozó üzemeket életképtelennek ítélve megszüntették, addig a cseh területeken lévő hasonló üzemeket az akkori csehszlovák kormány a munkavállalók szövetkezeti tulajdonába adta, amelyek nyereségessé válva tovább üzemeltek.

A mezőgazdaságban, az élelmiszer kereskedelemben, valamint az egyéb ipari ágazatokban működő beszerző-értékesítő és munkaszövetkezetekre iszonyatos nyomás nehezedik. Különösen az egyre sűrűsödő élelmiszerbotrányok és a multinacionális vállalatok minőségrontó és erőteljesen agresszív kereskedelmi praktikái következtében, s ellenére egyre szélesebb vásárlói kör fordul a családi gazdaságok által előállított biotermékek kereslete irányába. Mindez arra utal, hogy a mai neoliberális koncentrációra és globalizációra törekvő szupranacionális gazdaságpolitika nem kedvez a szövetkezeti gazdálkodásnak, mégis találhatók olyan területek, ahol a szövetkezeti forma sikerrel tud működni, sőt expanzív irányt is felvehet. Ide tartozik:

• a mezőgazdasági termékek szövetkezeti értékesítése és ipari feldolgozása, valamint piacra vitele, ideértve a biotermékek értékesítését is;

• a faluturizmussal összefüggő népművészeti tárgyak értékesítése, a faluturizmus szálláshelyeivel összefüggő diszpécserszolgálat megszervezése;

• a csökkent munkaképességűek közös üzemben, vagy háziipari jellegű foglalkoztatásának a megszervezése;

• iskolák, foglalkoztatáspolitikai szempontból jelentős képzési-továbbképzési centrumok, egészségügyi intézmények kialakítása. A lehetőségek a társadalmi munkamegosztás szüntelen változó, differenciálódó folyamatának eredményeként egyre inkább tágulnak. Ezért a szövetkezés a porfit-harc és a globalizáció, a munkanélküliség világában valódi alternatíva lehet a társadalmi bajok orvoslásában. A szövetkezet-fejlesztés a legolcsóbb és a leggyorsabban megtérülő beruházás!

Ezek a körülmények lehetőséget adnak arra, hogy a mai neoliberális gazdasági környezet ellenére a szövetkezeti mozgalom ne csak defenzíven alkalmazkodjon ehhez a gazdasági környezethez, hanem az állami gazdaságpolitikától és a gazdasági jogalkotástól, valamint jogalkalmazástól olyan elbánást és támogatást igényeljen, amilyent a többi cég is megkap. Jelenleg ugyanis a globalizált neoliberalista gazdaságpolitika a szövetkezeti szektort latens módon negatívan diszkriminálja, ellentétben az azt megelőző jóléti állam időszakával, amikor a szociális piacgazdaság a szövetkezeteket amiatt, hogy szociális tevékenységet ellátnak, pozitív diszkriminációban részesítette a támogatások elbírálása során.

Ez a pozitív elbírálás az állam részéről azokat a szövetkezetek továbbra is megilletné, amelyek non-profit jelleggel karitatív célzattal olyan hátrányos helyzetűeknek, illetve fogyatékosoknak a munka világába történő beintegrálását segítik elő, akik egyébként munkához sohasem, vagy csak nagy nehézségek árán jutnának. Azokat a szövetkezeteket pedig, amelyek nem ilyen jellegűek, de amelyek beszerző-értékesítői jelleggel tagjaik vállalkozásai piaci eredményességét hivatottak elősegíteni, vagy amelyek munkaszövetkezeti formában lépnek fel a piacon, elvárható, hogy az állam diszkrimináció mentesen úgy kezelje, mint a piacon megjelenő többi vállalatot, illetve vállalkozást, legyen az egyéni, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező, vagy jogi személyiséggel bíró gazdasági társaság. Hazánkban e téren kedvező irányú változások vannak érvényben, amelyek során a a pozitív diszkrimináció a szövetkezetek által végzett számos tevékenységre kiterjed.

Minden jel arra utal, hogy a globalizált neoliberalizmust képviselő határokon átívelő szupranacionális nagytőke nem rajong a szövetkezetekért és a szövetkezeti mozgalomért, mivel az a kisembert, a kistermelő, kisparaszti és kiskereskedő vállalkozói tőkét igyekszik a nagytőke kényszeregyesítő befolyásától megmenteni. Azokban a nyugat-európai országokban, ahol a jogállamiságnak és a demokráciának hagyományai vannak, a szupranacionális nagytőke az ez irányú céljait óvatosan, körültekintő módon, kifinomult eszközökkel tudta csak megvalósítani. A közép-kelet európai régióban működő szupranacionális tőke mindezt viszonylag rövid idő alatt, direkt eszközökkel érte el. A fogyasztási és ipari szövetkezeteit túlnyomó része valamennyi közép- és kelet-európai országban (beleértve Magyarországot is) különböző módokon és eszközök felhasználásával, a tagság formális közreműködésével, de a törvényi és az alapszabályi keretek és lehetőségek figyelembe vételével gazdasági társasággá, vagy korlátolt felelősségű társasággá alakult át. Más esetekben a tagok kilépése és önálló ipari-, kereskedelmi vállalkozóvá válása folytán számolódtak fel.

Az önálló vállalkozóvá váló kisiparosok és főként kiskereskedők teljesen kiszolgáltatottakká váltak az időközben külföldi tőkével megalakult szolgáltató-, és áruházláncolatoknak az árpolitikája következtében. Ebbe belejátszott az is, hogy azok a nyugat-európai cégek, amelyek elsősorban a közép-, kelet-európai országok piacait kívánták megszerezni, az állami és a szövetkezeti vállalatok megvásárlásával, olyan nyomást gyakoroltak saját országuk gazdaságpolitikájával eme országok gazdaságpolitikájára, amely csak szította, nem pedig eloszlatta az érintett országokban a szocializmus időszakának szövetkezeteitől megörökölt intézményrendszerrel szembeni előítéletet. Ez a tömegszemlélet valósult meg a parasztság körében is, aminek eredményeként Magyarországon a termőföld tulajdonnal rendelkező szövetkezeti tagok egy része kivált a szövetkezetből, a szövetkezet pedig nem végezte részükre többé a beszerző-értékesítő tevékenységet, amit azelőtt nekik a háztáji gazdaságukkal kapcsolatosan tett. Az egyéni-családi gazdaságoknak ennélfogva maguknak kellett gondoskodniuk a vetőmag, a szaporító anyag, a takarmány és az állategészségügyi gyógyszerek, állat-tápok beszerzéséről, valamint növényi és állati terményeik, termékeik értékesítéséről. Ezek szomorú, helyenként és területenként tragikus következményei közismertekké váltak. Nem csak hátrányos, hanem krízis sújtotta térségek alakultak ki.

Fokozta a bajt, hogy a szövetkezetből kilépett, s az oda bevitt földeket visszakapott volt tulajdonosokból önállóvá vált egyéni-családi gazdaságok a piaci verseny során magukra maradtak, a termék-terményfelvásárló vállalatokkal szemben nem kaptak semmilyen védelmet. Ez egyúttal a Magyarországon mezőgazdasági termőföldet vásárló és nagy kiterjedésű mezőgazdasági földterületekből álló gépesített nagyfarmokat kialakítani szándékozó külföldieknek kedvezett, mivel az ő céljuk a nem-rentábilisan termelő egyéni-családi gazdaságok földterületeinek a felvásárlása. Ennek eredménye nagykiterjedésű, erőteljesen gépesített mezőgazdasági nagyüzemek magyarországi megalapítása lett. A nyugat-európai államok túlnyomó többségében az olyan egyéni-családi gazdaság az uralkodó, amelyben a minimális és a maximális termőföldterület méreteit jogi normák határozzák meg. Ez az Egyesült Királyság kivételével a legtöbb nyugat-európai államban akadálya annak, hogy az USA-hoz és a latin-amerikai államokhoz hasonló nagy allokiális farmergazdaságokat lehessen létrehozni.

Mivel a mezőgazdasági nagytőke képtelen volt elérni, hogy a nyugat-európai államok többségében a csak zömében családi munkaerővel működő korlátozott méretű farmergazdasági struktúra átadja a helyét egy liberalizált földforgalommal egybekötött, nagyszámú alkalmazottat foglalkoztató gépesített nagyüzemi mezőgazdasági vállalkozási szerkezetnek, ezért erre a közép-, és kelet-európai országokat szemelte ki a nyugati agrártőke abból a megfontolásból kiindulva, hogy ezekben az országokban a falusi lakosság hozzászokott a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben, az állami gazdaságokban a nagyüzemi struktúrához. E tekintetben hazánk cél ország lett.

A helyzetet azonban bonyolította az, hogy a rendszerváltást követően a mezőgazdasági termelőszövetkezetek is részben felszámolásra kerültek, vagy ha meg is maradtak, de kötelesekké váltak azoknak a volt tulajdonosoknak kiadni a földjeiket, akiktől a szövetkezetek részére a földeket állami aktusokkal elvonták. Ezért ezektől az új hazai tulajdonosoktól kell újból megszerezni a földet. A kárpótlási törvény (1991.évi XXV.tv.) és a szövetkezetek átalakításáról szóló 1990. évi II.tv. alapján lefolytatott földárverésnek során megjelentek a külföldi földvásárlók ügynökei, akik különösen Nyugat-Dunántúlon nagy tételekben vásárolták fel zsebszerződésekkel a kárpótoltaktól és a földárverésen az akkori törvényi jogosultság alapján földet vásárolt magyar állampolgároktól a tulajdonukba került földeket.

A nyugat-európai államok, valamint az Egyesült Államok Közép-Kelet Európa mezőgazdaságába szándékozó befektetőinek nem érdeke, hogy védelemben részesüljenek a hazai szövetkezők, akiknek igyekeznek megszerezni földjeiket és gazdaságaikat, majd azok összevonása révén mamutgazdaságok létrehozatalát tervezik. Hasonló folyamatok játszódtak le a többi közép-, és kelet-európai volt szocialista országban. Lengyelország annyiban kivétel, hogy ott mezőgazdasági termelőszövetkezetek csak egész kis számban működtek, a paraszti gazdaságokat pedig beszerző-értékesítő szövetkezetek integrálták, a rendszerváltást követően kezdték érdekvédelmüket hatékonyan ellátni, amiben a paraszti Szolidarnosty-nak jelentős szerepe volt. Az ottani beszerző-értékesítő szövetkezetek hasonló állami támogatásban részesülnek ma is, mint amelyeket nyugat-európai partnereik az 1990-es években még kaptak.

Ezek megcsappanása, továbbá a globalizáció, s a szövetkezet-ellenes lobbi sikeres nyomása, nem utolsó sorban a belső érdekellentétek és a helyenkénti manipulációk következtében a szövetkezeti mozgalom mára a perifériára szorult Európa nyugati és közép-keleti régióiban egyaránt. Ez is hozzájárul a neoliberális gazdaságra jellemző szociális olló egészen tágra nyitásához, a társadalmi feszültségek egyre kezelhetetlenebbé váló növekedéséhez, már-már az ember életfeltételeit veszélyeztető környezetromboláshoz, valamint az ezekből származó társadalmi ellentmondások egyre nehezebb állami kezeléséhez. E folyamatok lefékeződése terén jelentős szerepet tölthetnek be a szövetkezetek, miként ez bekövetkezett a XIX. sz. végének és a XX. sz. elejének a szövetkezeti föderalizmus korszakában Charle Gide, Lavergne, Mitchel és Pattern Web munkássága nyomán, amely a mai globalizmusnak megfelelő akkori monopolkapitalizmust valamennyire fékezni tudta. Ebben jelentős szerepet játszhat az olyan állami gazdaságpolitika, amely a jelenleginél egyértelmű, következetes és hatékony támogatást nyújt a szövetkezeti szektornak.

A szövetkezet (más ismérvei és jellemzői mellett) alapvetően vállalat. Ennélfogva rá is vonatkoznak a Római Szerződésben és az OECD-előírásokban a szabad kereskedelemre vonatkozóan deklarált szabályok. A szabad kereskedelemre vonatkozó előírások azonban azt is jelentik, hogy tilos bármiféle adminisztratív akadályokat gördíteni a piacra történő belépés, a piacon való megjelenés és az ottani szereplés elé. A teljesen liberalizált szabadpiaci és gazdasági szemlélet azonban a társadalomban a szociális feszültséget, valamint a szociális olló szétnyitását a végletekig növeli, ami könnyen társadalmi robbanáshoz vezethet, vagy annak megelőzését szolgáló olyan védelmi, kényszerintézkedési szervezetfenntartás költségráfordításait növeli, amely a gazdaságból von el pénzeket. Ezért társadalmilag rentábilis bizonyos szociális hálónak és a szabad piacon valamiféle erőegyensúlynak, állami beavatkozással történő fenntartása, vagyis a kultúrált piaci játékszabályok fennmaradása feletti őrködés, ezen kívül pedig az önhibájukon kívül szociális lecsúszás veszélyének kitett személyek, rétegek össztársadalmi szintű segítése a piacon történő megmaradásukat célozva.

A piacra jutás tekintetében hátrányos helyzetben vannak a kis, és középvállalkozások a nagy vállalkozásokkal, a nemzeti vállalkozások pedig a szupranacionális és a nagyvállalatokkal szemben, de ugyanígy ez utóbbiak is rá vannak kényszerülve a náluknál kisebb méretű, illetve a lokális vállalatok szatelitszerű beszállítói működésére. Ezen kívül e kisebb méretű vállalatok tudják csak rentábilis módon kielégíteni a kisebb volumenű, főleg lakossági fogyasztói igényeket. E kis-, és középszintű vállalatok és vállalkozások azonban ki vannak téve a nagyok erőfölényének és részükről a piacról történő kiszorítás veszélyének. Ennek sikere azonban társadalmilag káros hatáshoz, társadalomgazdasági hiányhoz, űrhöz vezetne.

A szövetkezet, mint sajátos vállalat, amelynek célja nem a saját tőkegyűjtés, hanem a tevékenységével begyűjtött tőkének a visszaosztása azon tagjai részére, akik gazdasági érdekeinek megfelelően működik és ezáltal a piaci egyensúlyt biztosítja, össztársadalmi szinten mint személyegyesülés, a tőketársaságokkal szemben megalapozottan tart igényt állami kedvezményre, állami támogatásra. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a tulajdonképpeni haszon a visszaosztás folytán a szövetkezet tagjainak a vállalkozásaihoz áramlik. E tagi vállalatok, illetve vállalkozások ennek megfelelően fizetik meg az államnak a jövedelemadójukat. Ezt figyelembe véve kettős adóztatási rendszer elvi elkerülése is amellett szól, hogy a szövetkezeti szektor bizonyos adójóváírásban, adókedvezményben részesüljön a többi kereskedelmi, gazdasági társasággal szemben. Ez tulajdonképpen nem is adókedvezmény, hanem az állami alaptalan gazdagodás megelőzésére szolgáló matematikai levonás.

Más a helyzet a karitatív, szociális jellegű szövetkezeteknél, ahol az előző ponton túli adókedvezményen felül plusz kedvezmény indokolt a tevékenység non-profit jellegű és plusz költségráfordítást igénylő, hasznot nem hozó többletkiadások miatt. Ez már viszont átvezet ahhoz az elvi megállapításhoz, hogy aki, vagy amely vállalat, vagy vállalkozás valamely olyan tevékenységet végez, amely tevékenység után állami szubvenció, vagy egyéb támogatás jár, ahhoz mindenki az egyenlő esélyek szerint jusson hozzá és ebben a szövetkezet se lehessen kivétel. Végezetül a szövetkezeti érdekvédelmi szerveknek és az Unió szerveinek szakítani kell a tőketársaságokhoz való idomulással, fontos, hogy a szövetkezeti szerveződések őrizzék meg sajátos vonásaikat, mivel csak így tudják teljesíteni azon feladataikat, amelyek érdekében támogatásokhoz jutottak.

A Miniszterelnöki Hivatal (MeH) által 2005-ben folytatott közvélemény kutatásból is kiderült, hogy: " a lakosság nagyobb hányada inkább pozitívan ítéli meg a modern szövetkezeteket. Viszont úgy érzi, hogy az államnak is tennie kell azért, hogy minél több modern szövetkezet működjön Magyarországon. A lakosság döntő többsége (63-64 %-a) úgy gondolja, hogy az államnak egyszerűsítenie kell a szövetkezetek megalakulásához szükséges eljárási formákat, illetve, hogy a szövetkezeteknek adókedvezményt kell biztosítani a közösségi feladataik ellátásához. A szövetkezeti tagok valamivel nagyobb hányadban vélekednek így. Az egyéb szociológiai-demográfiai csoportok között nincs ezekben a kérdésekben lényeges különbség.

A hazai szövetkezetek sorsa az elmúlt közel két évtizedben a klasszikus példát demonstrálta. Főszereplő az állam volt (dominancia), s ez határozta meg a szövetkezetek különböző előjellel illethető magatartását: az erős megmaradási, vagy az erős bontási szándékot. A különböző színezetű kormányok erre a két akaratra építették az érdekeik szerinti cselekvéseiket:

• a rendszer-váltást követő konzervatív kormány (1990-94) a vagyonnevesítést, az átalakítást vitte végbe, a piaci kedvezőtlen hatásokkal erősítve a szövetkezés terén kezdetét vette az elbizonytalanodás;

• az első szociál-liberális kormány (1994-98) a megmaradt mezőgazdasági termelőszövetkezeteket igyekezett segíteni, lényegi változás azonban nem történt. Jellemző maradt a bizonytalanság, a vagyonvesztés és a piac beszűkülése;

• a második konzervatív kormány idején (1998-2002) a mezőgazdasági termelőszövetkezetek állami támogatása megszűnt, ehhez az időszakhoz kötődött a szövetkezeti üzletrészhez kapcsolódó törvénykezés, majd annak az Alkotmánybíróság által történő megsemmisítése;

• a második szociál-liberális kormány (2002-2006) még a megmaradt mezőgazdasági szövetkezetek vonatkozásában is minimalizálta a szubvenciót, így azok gyakorlatilag a XXI.sz. első évtizedének a közepére jelentős hányadukban felszámolódtak;

• a harmadik szociál-liberális kormány (2006 -2009 ) elsősorban a szövetkezetek működésének jogbiztonsága terén számos stabilizáló lépést tett, megszűnt a szövetkezetek legitimizációs válsága, javult a jogbiztonság, a rendszerváltást követően kapott sebek azonban mélyek maradtak. A 2007 július 1-re befejeződött törvényi (2006. évi X. tv.) átalakulási kötelezettség nyomán a szövetkezetek egy része ismét áldozatul esett (a törvény széles kaput nyitott a gazdasági társasággá történő átalakulás számára).

A szövetkezetekkel kapcsolatos törvénytelenségek miatt (ami ez időszakban döntően Kelet-Európai jelenség volt) a nemzetközi szervezetek felhívták a nemzeti kormányok figyelmét a szövetkezeti autonómia tiszteletbe tartására, az önrendelkezés és önigazgatás szabad érvényesülésének biztosítására, tartózkodásra a szövetkezeti önállóság megsértésétől. Az intelem a hazai viszonyok között is időszerű volt. Az állam (számos korszakban) nagy buzgóságot mutatott a szövetkezetek arculatának "átfestésében". A honi törvények az adott kornak, illetve politikai berendezkedésnek megfelelő hangsúly eltolódásokkal körvonalazták a szövetkezet lényegét és a hozzá való viszonyt.

A nagyobb kilengést a nemzetközi szövetkezeti elvek és értékek általános elfogadása ugyan behatárolta, ennek ellenére időszakonként törvénnyel, vagy a nélkül a hatalom céltáblájává vált a szövetkezeti eszme, maga a szövetkezeti lét. A hatalom a maga "ízlése", ilyen, vagy olyan módon felfogott érdeke szerint közeledett a szövetkezetekhez. Ezeknek a társadalomban, a gazdaságban való elhelyezkedése, identitásuk és szabályozásuk története az állam törekvésének, illetve az önszervező szövetkezeti közösség vágyának egybecsengését, vagy ellentétét jól szemléltetette és érzékelhetően fejezte ki.

Forrás: A szövetkezetek szabályozása Magyarországon 1875-2008; 502-514 old., írta: Dr. Prugberger Tamás, K.: Szövetkezeti Kutató Intézet Budapest 2009


« Vissza az Átemelt tartalmakhoz